Édesapám minden egyes randevúját pontosan ugyanarra a helyre szervezte, de a nők a vacsora után szó nélkül eltűntek az életéből. Amikor végül felkerestem a pincérnőt, hogy megtudjam az igazságot, egy olyan rejtélyre bukkantam, amely teljesen megváltoztatta a múltunkat.
Egy megkésett újrakezdés furcsa mintázata
Édesanyám nyolc évvel ezelőtt hunyt el, és a gyász hosszú éveken át teljesen elzárta apámat a külvilágtól. Az első időszakban még csak hallani sem akart arról, hogy újra nőkkel találkozzon vagy randevúzni kezdjen.
Amikor azonban betöltötte a hatvannyolcadik életévét, valami hirtelen megváltozott benne. Egy nap határozottan kijelentette, hogy készen áll az ismerkedésre, én pedig tiszta szívemből örültem a döntésének, bízva a boldogságában.
Az örömömbe azonban hamarosan kétségek vegyültek, miután feltűnt egy rendkívül különös és ismétlődő szokása. Az özvegy édesapám minden nőt ugyanabba az étterembe vitt a város túlsó felén, és a találkozók kimenetele mindig ugyanazt a mintát követte.
Hat randevú és a rejtélyes eltűnések
Kevesebb mint két év leforgása alatt hat különböző nővel ült be pontosan ugyanahhoz az asztalhoz. Mindannyiszor csupán egyetlen vacsoráig jutottak, és a kellemesnek tűnő este után a hölgyek egyszerűen köddé váltak.
- Soha nem került sor második találkozóra.
- Egyetlen hívást vagy üzenetet sem kapott a vacsorák másnapján.
- Gyakran még a telefont sem vették fel, amikor apám megpróbálta elérni őket.
Bármennyiszer kérdeztem őt arról, mi történhetett a beszélgetések során, mindig ugyanazt a semmitmondó választ ismételgette:
„Egyszerűen nem működött a dolog.”
Ez a szűkszavú magyarázat azonban egyáltalán nem indokolta, miért szakadt meg azonnal minden kapcsolat, mintha a nők valami elől fejvesztve menekülnének.
A hetedik alkalom és a döntő lépés
A feszültség akkor érte el a tetőpontját, amikor a hetedik nő közvetlenül a közös vacsora másnapjának reggelén visszamondott mindent. Ezen a ponton már nem tudtam szemet hunyni a dolog felett, és úgy döntöttem, személyesen járok a végére.
Beültem az autómba, és egyenesen a város másik felén lévő olasz étteremhez hajtottam. Amikor beléptem és felmutattam apám fényképét, a felszolgáló hölgy azonnal felismerte őt.
„Ó, Mr. Bennett” – mondta némi tétovázással a hangjában, miközben elismerte, hogy már számtalanszor kiszolgálta őt.
A pincérnő meglepő vallomása az étteremben
Közelebb hajoltam a pulthoz, hogy megtudjam, miféle viselkedés riasztja el sorra a hölgyeket. Kérdésemre a nő meglepve rázta meg a fejét, és határozottan kijelentette, hogy apám semmi rosszat nem tesz a randevúk alatt.
Ez a megállapítás csak még jobban elbizonytalanított, ám a pincérnő ekkor a konyha felé sandított, és fojtott hangon folytatta:
„Akkor történik valami, amikor kihozzák a számlát.”
A szívem hevesebben vert a kíváncsiságtól és a félelemtől. Intett, hogy menjek utána, és egyenesen a sarokboxhoz vezetett, ahol édesapám minden egyes alkalommal helyet foglalt.
Egy elfeledett arc a falon
Megmutatta a széket, ahová apám mindig rendíthetetlenül leült, majd egy régi, bekeretezett képre mutatott a falon. A felvétel az étterem 1987-es megnyitóján készült, tele mosolygó, ünneplő emberekkel.
Ahogy alaposabban megnéztem a csoportképet, a hátterében hirtelen megpillantottam a jóval fiatalabb édesapámat. Mellette édesanyám állt, ám a másik oldalán egy ismeretlen nő tartózkodott, akit még soha életemben nem láttam.
A fotón az idegen arcát valaki szándékosan és mélyen összekaristolta és lekaparta, szinte teljesen felismerhetetlenné téve a vonásait. A gyomrom görcsbe rándult a döbbenettől, miközben csak annyit tudtam kinyögni:
„Ki ez a nő?”
