„Ne csukd be az ajtót! Hadd lássa az egész ház, milyen kígyót melengetett a mellén Kolja!” — zengte végig a lépcsőházat Zinaida Petrovna hangja. Nina a nehéz szatyrokkal a kezében állt meg a harmadik emeleti bejáratnál, és egy pillanat alatt világossá vált: ez az este nem békével, hanem új megaláztatással végződik.
A megalázó ultimátum nem a semmiből jött, de Nina mégis megdöbbent, mennyire messzire ment az anyós. Az asszony a küszöbön állt, csípőre tett kézzel, vörös arccal, mögötte pedig a férje, Kolja toporgott zavartan, mintha legszívesebben eltűnne a falban.
„Vagy úgy élsz, ahogy én mondom, vagy most azonnal pakolj, és küldd az intézetbe a lányodat!”
A folyosón kezdődő botrány
Zinaida Petrovna nem suttogott, nem célzott, nem finomkodott. A szomszédoknak is szánt szavai úgy csattantak, mint a pofonok: szerinte Nina csak „bepréselte” magát a családba, ráadásul a „csomagjával”, vagyis a tizenhárom éves Annával együtt.
A kislány a lakás belsejében állt, szorosan magához ölelve az iskolatáskáját. A vállai remegtek, de nem szólt közbe. Nina csendben próbált beljebb jutni a szatyrokkal, miközben az anyós újra meg újra rendreutasította: az előszobában hagyott cipők, a konyhai rendetlenség, a „piszkos” háztartás mind ürügy volt arra, hogy ráöntse a mérgét.
Kolja végül félhangosan csak annyit mondott, hogy az emberek a folyosón figyelnek. Zinaida Petrovna viszont ettől csak még hangosabb lett. Neki az számított, hogy mindenki tudja: ő a ház rendjének ura, és a menyének be kell állnia szolgálni.
Másfél év ígéretei, amelyekből teher lett
Másfél évvel korábban Kolja egészen más hangon beszélt. Akkor még azt ígérte Ninának, hogy költözzenek az anyjához, segítsenek az idős asszonynak, a Nina nevén álló kétszobás lakást pedig adják ki bérbe. A terv egyszerűnek és ésszerűnek tűnt: a pénzt félreteszik, és két év alatt összegyűlik az első lakásrészlet egy nagyobb otthonra.
Nina elhitte. Megszánta az idős nőt, és azt hitte, ideiglenes segítség lesz belőle. A valóság azonban már az első hétfőn megmutatta magát.
- Ő kelt hatkor, főzött kását az anyósnak, ebédet csomagolt a férjének, és este takarított.
- Kolja keresete pár nap alatt elfogyott: hol autós apróságra, hol kabátra, hol a barátokkal töltött estére ment el.
- A teljes háztartás Nina kártyájáról ment: élelmiszer, gyógyszer, tisztítószer, rezsi, lakbér.
- Anna minden mozdulatáért külön szidalmat kapott, különösen a zuhanyzás és az „elfogyasztott” víz miatt.
Az anyós naponta morgott arról, hogy „potyázókat etetnek”, és hogy a lánynak nincs helye ebben a házban. Nina hosszú ideig tűrt. Ma viszont valami végleg átkattant benne.
A kadétiskolai szórólap és a törés pillanata
Amikor Nina a konyhába ment, kipakolta a bevásárlást: túró, vaj, csirke, kapor. Azt mondta, főz egy levest, és utána majd beszélnek. Zinaida Petrovna erre dühösen utána rontott, és egy fényes papírlapot csapott az asztalra.
A lapon bentlakásos kadétiskola hirdetése állt. Az anyós diadalmasan közölte, hogy a lányt be lehet tenni teljes állami ellátásra, egyenruhával, étkezéssel, fegyelmes renddel. Szerinte Anna „nehéz eset”, és Koljának is elege van már abból, hogy két ember miatt nem tudnak nyugodtan élni.
Kolja a hűtő mögül próbált közbeszólni, de csak annyit ért el, hogy az anyja leintette. Ezután ő is megpróbált érvelni: azt mondta, az ilyen intézmény hasznos lehet, rendet adna a lánynak, és anyagilag is könnyebb lenne.
„Vagy az én szabályaim szerint élsz, vagy azonnal összepakolsz, és kimész a lakásból” — mondta az anyós, mintha ez magától értetődő volna.
Nina ekkor már nem vitatkozott. Csak annyit felelt: érti. Aztán bejelentette, hogy leves nem lesz, és bement a szobába Annához.
Éjszakai csomagolás és a titok, amit senki nem ismert
A kislány a kanapé szélén ült, a táska pántját szorongatva, és alig hallható hangon mondta, hogy nem akar intézetbe menni. Inkább mosogatna, nem kapcsolna villanyt a fürdőben, csak maradhasson a szobában. Nina letérdelt elé, megfogta a hideg ujjait, és kijelentette: sehova sem megy.
Ezután halkan, de rendíthetetlenül megkezdődött a csomagolás. Amikor a ház elcsendesedett, Nina és Anna összeszedte a saját holmiját, a ruhákat, tankönyveket, ágyneműt, edényeket, a konyhai gépeket, sőt még a nehéz serpenyőket és a német szakácskéseket is. Ami Nina pénzéből lett véve, az vele is ment.
Volt még valami, amiről Kolja és az anyja sem tudott: három hete az emberek kiköltöztek Nina park melletti, saját lakásából. Nina ezt eltitkolta, mert ösztönösen érezte, hogy egyszer szükség lesz rá. A lakást előkészítette, kifizette a közüzemi számlákat, kimosta az ablakokat, és rendet tett benne.
Hajnalra minden dobozba került: a családi tányérok, a fazekak, a hokedli, a matrac, a törölközők, a samponok, a tisztítószerek. A mosdón Zinaida Petrovnának csak egy nedves háziszappan maradt.
A reggeli költözés és az autó igazi tulajdonosa
Reggel hétkor megérkezett a teherautó két munkással. Mire Kolja kijött a szobából álmosan, már mozgásban volt minden. Amikor meglátta a kivitt dobozokat és a matracot, először értetlenül, aztán dühösen kérdezett vissza, hová viszik a „közös” holmit.
Zinaida Petrovna is kiviharzott, és rögtön lopást kiáltott. Nina nyugodtan közölte vele, hogy senki sem rabolja ki: tegnap azt mondta, pakoljanak, hát most pakolnak. Amikor Kolja elkezdte magyarázni, hogy a gyereknek nem szabad a hidegbe mennie, Nina kimondta, hogy a lány azért megy vele, mert az anyós egyértelműen megfenyegette őket.
Ezután következett az igazi sokk. Nina közölte, hogy a park melletti lakásba mennek, ahol tiszta és meleg minden. Kolja csak ekkor értette meg, hogy a bérlők már régen kiköltöztek, és ő semmiről sem tudott.
Amikor Zinaida Petrovna újra pénzt emlegetett, Nina elővette a kulcsokat, és kimondta a legfontosabbat: a hitel az ő nevén van, az autó is az övé, a törlesztést ő fizeti. A gépkocsi áll a ház előtt, és még aznap átviszi az apja garázsába, hogy később eladja, és rendezze az adósságot a bank felé.
Kolja erre ráförmedt, hogy az az ő kocsija, hiszen ő dolgozik vele. Nina viszont emlékeztette: egy forintot sem fizetett be a hitelre, a benzint is ő állta, és ha dolgozni akar, menjen busszal, mert a 12-es tízpercenként jár.
A férfi még fenyegetőzni próbált perrel, de Nina csak annyit mondott: tegye meg, ha tudja, csak előbb szerezzen pénzt az illetékre és a közlekedési bírságokra, amelyek a rendszerben is ott vannak.
Két hónappal később: a kérés, amely már későn érkezett
Két hónap eltelt. A várost csípős januári hideg fogta közre. Nina a saját kétszobás lakásának meleg konyhájában dolgozott, az ovenben almás-fahéjas sütemény sült, a másik szobában Anna a zenei versenyre gyakorolt.
Ekkor megcsörrent a telefon. Kolja hívta. Rekedt hangon panaszkodott, hogy az anyja derékfájással fekszik, főzni nincs ki, ő pedig gyalog jár a raktárba, mert a busz és a fűtés is sokba kerül. Azt is mondta, hogy vissza kellene menniük, sőt most már Anna is maradhatna velük, kapna egy kis szobát, és még tévét is tennének oda.
Nina körbenézett a rendezett asztalon, a meleg teáskannán, és a nyugodtan be- és kimenő lányán. Azt felelte, Koljának van anyja, oldják meg egymás között. A válási kérelmet már feltöltötte, csak jóvá kell hagynia. Aztán azt is hozzátette, hogy készítsen pélmenyit az anyjának, mert az legalább összeköti őket valamiben.
Ezután letette a telefont, és a számot a tiltólistára tette. A sütemény megpirult, és Nina már csak Annát hívta, hogy együtt igyanak kakaót.
