A dermesztő novemberi szél csontig hatolt a tajga szélén fekvő faluban, amikor a sárban botladozó nő megállt a régi ház kapujában. Három esztendő telt el azóta, hogy minden pénzt elvitt és elszökött egy gazdag férfival, hátrahagyva a férjét, a becsületét és a közös múltat egy csillogóbb élet reményében.
A sötét novemberi visszatérés
A jeges esővel keveredő hó élesen csapódott a hideg agyagútra. Larisa vékony sarkú városi csizmájában folyton megcsúszott a ragadós sárban, miközben szorosan magára húzta szűk, elegáns szövetkabátját. A gallér már nem védte meg a metsző északi fagy ellen, ujjai pedig teljesen elzsibbadtak a vékony kesztyűben.
A régi, sötétkék bőrönd nehézkesen akadozott a fűcsomók között. Pontosan három év telt el a távozása óta. Amikor feltekintett a dombra, meglátta a farönkökből épült, tágas házat. Egykor ez az otthon az övé is volt, és most ott dobogott a szíve a torkában, mint egy kelepcébe zárt madár.
A fejében szüntelenül ugyanazok a gondolatok kavarogtak, amelyekkel az utazás során bátorította magát:
- Stepan mindig túlzottan elnéző volt vele szemben;
- jobban szerette őt a saját életénél is;
- egy magányos falusi férfi elveszett egy asszony nélkül;
- egy kis kiabálás után úgyis megbocsát majd neki.
Egy szétrombolt álom és a tolvajlás
Larisa tisztán emlékezett a napra, amikor elhagyta a házat. Stepan akkor egy távoli fakitermelésre indult, hogy jó minőségű fenyőt hozzon. Öt éven át gyűjtötte a pénzt egy szalagfűrészre és egy használt traktorra, arról álmodozva, hogy saját asztalosműhelyt nyit, masszív bútorokat és gerendaházakat épít.
A pincegerenda alá rejtett fémdobozban Stepan gondosan feltekert bankjegyeket őrzött: egymillió-kétszázezer rubelt, amelyet kemény munkával, izzadsággal és álmatlan éjszakákkal keresett meg. Larisa azonban már nem bírta a falusi életet. Idegesítette a trágya szaga, a kémények füstje, az örökös gumicsizmák és a burgonyatermésről szóló pletykák.
Harmincöt éves volt, biztos a vonzerejében, és meggyőződése volt, hogy drága ruhákra, elegáns éttermekre és nagyvárosi fényekre született.
Amikor az építésvezető Artur megérkezett a hatalmas, fekete terepjárójával, aranygyűrűjével és tengerparti ígéreteivel, a nő gondolkodás nélkül döntött. Míg Stepan a hideg erdőben dolgozott, Larisa lement a pincébe, elvette az összes pénzt a dobozból, bepakolta a legszebb ruháit a bőröndbe, és szó nélkül távozott.
A keserű valóság és az elkerülhetetlen bukás
Stepan a rideg, üres házba tért haza. A szomszédok elmondása szerint két egész napig némán ült a tornácon, és a folyót bámulta. Nem káromkodott, nem ivott, csak magába roskadva hallgatott, arca megviselt és kifejezéstelen maradt a csapástól.
Larisa nagyvárosi tündérmeséje viszont sokkal hamarabb véget ért, mint hitte volna:
- Artur egyszerű szélhámosnak és megrögzött szerencsejátékosnak bizonyult;
- fél év alatt elverte az asztalosműhelyre szánt teljes vagyont luxuslakásokra és kaszinókra;
- a pénz elfogytával a férfi kedvessége is elillant;
- egyik éjszaka brutálisan az utcára tette Larisát, kijelentve, hogy nem fizet többet utána.
A következő két év egyetlen sötét küzdelemmé vált. A nő egy éjjel-nappali bódéban dolgozott eladóként, és egy külvárosi, rideg szobát bérelt. Minden fillért be kellett osztania kenyérre és olcsó teára. Arca beesett, haja megfakult, barna szemében pedig megtelepedett a szegénységtől való félelem. Ekkor kezdett visszavágyni Stepanhoz, az orosz kályha melegéhez és az egykor megvetett falusi biztonsághoz.
Váratlan látvány a portán
Amikor Larisa belökte a kiskaput, meglepődve tapasztalta, hogy az olajozott zsanérok hangtalanul megmozdultak. A kerítés tökéletesen rendben volt, a fészer alatt pedig embermagasságú, precízen felhalmozott nyírfarakás magasodott. A pajta mellett egy vadonatúj kék traktor állt, ekével felszerelve.
Semmi sem utalt elhanyagoltságra vagy magányra. A levegőben fenyőforgács, száraz széna és meleg, friss péksütemény illata terjengett. Larisa a széles, tisztára söpört fa lépcsőkön fellépett a tornácra, vett egy mély lélegzetet, arcára bűnbánó kifejezést erőltetett, és halkan bekopogott a vaskopogtatóval.
Az ajtó kitárul
Odabentről azonnal könnyed, fürge léptek zaja hallatszott. Egy kellemes, dallamos női hang szólt ki az előszobából:
— Sztyopa, megjöttél már? Épp most veszem ki az áfonyás pitét a sütőből! Várj egy pillanatot, csak megtörlöm a kezem!
A szavak hallatán Larisa hátrahőkölt. A nehéz vörösfenyő ajtó kitárult, és a küszöbön megjelent Polina. Legfeljebb harmincnégy éves lehetett: természetes, smink nélküli arcú nő, világosszőke haja laza copfba fogva, egyszerű szürke gyapjúruhát és sötétkék vászonkötényt viselt.
A finom vanília és meleg süteményillat kiáradt az udvarra, de ami igazán megdöbbentette a betoppanó asszonyt, az Polina alakja volt. A puha ruha alatt világosan kirajzolódott a kereken domborodó, hét hónapos terheshas. A fiatalasszony a derekát támasztva állt a fényben, és tiszta kék szemében őszinte csodálkozással, barátságosan nézett a sáros, bőröndös idegenre:
— Jó napot kívánok! Kihez tetszett jönni?…
