A nemzeti ünnep napján érkeztem meg az egyik legfontosabb ügyfelünk édesapjának búcsúztatójára, és a gyászoló családtagok között hirtelen megláttam a saját férjemet, aki az állítása szerint már három hónapja Németországban dolgozott. Fehér szegfű virított a zakója hajtókáján, és a keze a mellette álló nő derekát karolta át, miközben rám mosolyogtak.
Váratlan szembesülés a ravatalozóban
Amikor beléptem a ravatalozó világos termébe, Katerina, cégünk egyik kiemelt ügyfele, könnyes szemmel fordult felém. Az apja koporsója mellett eltöltött órák után fáradtan kérdezte tőlem:
— A te férjed még mindig Münchenben van?
Mielőtt válaszolhattam volna, a mellette álló, elegáns fekete öltönyt viselő férfi lassan megfordult. Andrej volt az, a törvényes férjem. Ugyanaz a személy, aki hetek óta hitegetett azzal, hogy egy váratlan bajorországi vállalati válság miatt nem tud hazatérni.
Az az ember, akinek kézzel kötött pulóvereket, gyomorrontás elleni gyógyszereket küldtem, és akinek szinte minden este aggódva írtam üzenetet, hogy evett-e már egyáltalán aznap.
Katerina semmit sem vett észre a döbbenetemből. Kedvesen fordult hozzám:
— Olena, köszönöm, hogy eljöttél. Hadd mutassam be Andrejt, a vőlegényemet. A jövő hónapban terveztük hivatalosan bejelenteni az eljegyzésünket, de édesapám ezt sajnos már nem érhette meg.
Andrej keze hirtelen lecsúszott a nő derekáról, Katerina pedig értetlenül nézett rá.
„Milyen különös véletlen. Az én férjem pontosan egy évvel ezelőtt halt meg. Éppen azon gondolkodtam, hogy egyszer talán újraházasodhatnék.”
A múlt rideg emlékei
Erőltetett mosollyal mondtam ki ezeket a szavakat. Katerina idegesen felnevetett, mert azt hitte, csupán a feszültséget próbálom oldani egy furcsa tréfával. Számomra azonban ebben semmi humoros nem volt.
Egy évvel azelőtt a saját édesapám haldoklott a városi kórházban, miközben Andrej állítólag egy másik városban volt halaszthatatlan kiküldetésen. A kórházi lépcsőn ülve sírtam a telefonba:
- Kértem, hogy jöjjön azonnal, mert az orvosok szerint apámnak csak órái voltak hátra.
- Elmondtam neki, hogy az édesapám kifejezetten őt hívja és látni szeretné még egyszer.
- Andrej erre hidegen közölte: nem orvos, semmit nem változtat a helyzeten, ha ott ül mellettem és sír.
Apám az oxigénmaszk mögül suttogva várta a vejét, én pedig hazudtam neki, mondván, már úton van. Úgy hunyt el, hogy bízott az érkezésében. Most pedig ugyanez az Andrej igazgatta Katerina sálját, mellette kísérte a koporsót, és fogadta a részvétnyilvánításokat leendő családtagként.
A három hónapos hazugság súlya
Katerina édesanyja, Valentyina Pavlovna, megfogta mindkét kezemet, miközben a könnyeivel küzdött:
— Nem is tudom, mit tettünk volna Andrej nélkül az elmúlt három hónapban. Szinte a kórházban élt, specialistákat keresett, orvosságokat szerzett, egyeztetett az orvosokkal. A férjem békében ment el, mert tudta, hogy a lánya mellett megbízható támasz marad.
Pontosan három hónapja tartott Andrej kitalált németországi kiküldetése is. Később Katerina még hozzátette:
— Andrej azon ritka férfiak egyike, akiknek a család az első. Amint megtudta, hogy apa beteg, félretette a saját életét értünk.
Fenyegetés a mélygarázsban
A szertartás végeztével a mélygarázs felé indultam. Gyors léptek közeledtek mögöttem, majd Andrej megragadta a csuklómat. Kitéptem magam a szorításából, számonkérve a németországi távollétét és a vőlegényi szerepét.
— Nem úgy van, ahogy gondolod. Az apja halálos beteg volt, ő pedig összetört, csak segíteni próbáltam — védekezett.
Amikor megkérdeztem, hogy puszta emberségből játssza-e a leendő férjet, a hangja hirtelen ridegre váltott:
„Ne csinálj jelenetet. Gondolj a munkádra. Katerina cége még nem írta alá velünk az egymillió dolláros szerződést. Ha ezt felrúgod, a saját karrieredet teszed tönkre.”
Ekkor megértettem: nem bűnbánatot érzett, hanem nyíltan fenyegetőzött.
A megmásíthatatlan bizonyíték
A betonpillér mögül ekkor váratlanul kilépett Katerina. Értetlenül nézte Andrej kezét, amelyet felém nyújtott, majd hideg hangon szólt hozzám:
— Andrej, miért rángatod a projektvezetőmet? Ma temettem el az édesapámat. Bármilyen hivatali ügyetek is van a vőlegényemmel, várhat holnapig.
Már épp elfordultam volna, amikor a táskám mélyén az ujjaim egy kemény laphoz értek, amit reggel gondolkodás nélkül tettem el magamhoz: a hét évvel ezelőtt kiállított házassági anyakönyvi kivonatunkhoz. Elővettem a dokumentumot, úgy hajtottam szét, hogy mindkettőnk neve tisztán látszódjon, majd szó nélkül Katerina kezébe adtam.
