A nehéz bevásárlószatyrot éppen át akartam venni az egyik kezemről a másikra a folyosón, amikor hirtelen egy kéz ragadta meg a könyökömet a liftajtó előtt. Nem számítottam rá, hogy egyetlen mondat és egy lépcsőházi fénykép perceken belül teljesen felborítja az egész napomat.
Váratlan figyelmeztetés a liftnél
Éva néni lépett mellém a hetedik emeletről, a maga hetven körüli éveivel és mindig gondosan befestett vörösesbarna frizurájával. Olyan rendíthetetlen figyelemmel kísérte az egész társasház életét, mintha egymaga testesítené meg a közös képviselőt, az éber házfelügyelőt és a nap huszonnégy órájában rögzítő térfigyelő kamerát.
Már éppen nyitottam a számat, hogy megkérdezzem tőle, mégis mi a baj, amikor egészen közel hajolt hozzám, és halk, nyomatékos hangon megszólalt:
„Ma ne engedje be az anyósát a lakásba.”
Első reakcióként önkéntelenül elnevettem magam a lépcsőházban. Nem azért történt, mert annyira mulatságosnak találtam a helyzetet, hanem mert Éva néni hírhedt volt a rendkívül drámai megfogalmazásairól. Ha valaki három percre nyitva felejtette a lépcsőházi ablakot szellőztetni, szerinte mindjárt az összes budapesti galamb a folyosóra költözik; ha egy ételfutár tévedésből rossz csengőt nyomott meg, azonnal veszélyes idegenekről beszélt.
– Márta? – kérdeztem meglepetten. – Miért, most mit csinált már megint?
Egy leleplező felvétel a folyosónkról
A szomszédasszony arca egyetlen pillanatra sem derült fel. Szótlanul előhúzta a mobiltelefonját, feloldotta a képernyőt, és közvetlenül elém tartotta.
– Ezt pontosan egy órával ezelőtt fényképeztem – mondta kimérten és feszülten.
A kis kijelzőn először csak a félhomályos folyosónk részlete és a jól ismert bejárati ajtónk körvonala rajzolódott ki. Amikor azonban az ujjával rázoomolt a képre, tisztán láthatóvá vált minden egyes apró részlet. Ott állt Márta, a férjem édesanyja. Mellette pedig egy nagyjából ötven év körüli, idegen férfi ácsorgott sötétkék kabátban.
Az anyósom kezében határozottan a lakás kulcsa pihent, míg a mellette álló ismeretlen férfi felszereléséhez egy összecsukható létra és egy fekete szerszámosláda tartozott.
– Ki ez a férfi? – kérdeztem döbbenten.
– Pontosan ezt szeretném én is megtudni magától – felelte Éva néni –, ugyanis gondolkodás nélkül be is mentek.
- A titkos látogatás délelőtt negyed tizenegy magasságában történt.
- Nem sokkal tizenegy óra előtt hagyták el a lakásunkat.
- Éva néni szerint a sötétkék kabátos idegen még fényképezett is a helyiségekben.
- Távozáskor az idegen még azt mondta Mártának: „akkor ez csütörtökre megoldható”.
A gyomrom egyetlen másodperc alatt görcsbe rándult a döbbenettől. A lift eközben megérkezett a földszintre, a fémes ajtaja halkan kinyílt előttünk, de egyikünk sem mozdult a helyéről.
– Biztos abban, Éva néni, hogy a mi lakásunkba mentek be? – hitetlenkedtem még mindig.
A szomszédasszony olyan méltatlankodva nézett rám, mintha személyesen sértettem volna meg a becsületét. Tizenhét esztendeje lakik velünk egy folyosón, így magától értetődően pontosan ismeri a bejáratunkat.
Miért volt náluk a lakás kulcsa?
Maga a lakás kulcsa alapvetően nem jelentett volna rejtélyt a családban. Mártának évekkel ezelőtt adtunk egy saját pótkulcsot vészhelyzet esetére. Akkor ez teljesen ésszerű és magától értetődő gesztusnak tűnt kettőnk részéről. Amikor elutaztunk nyaralni, feljött és megöntözte a szobanövényeket; amikor pedig Gábor hirtelen kórházba került vakbélgyulladással, ő segített bevinni a tiszta ruhákat a kórterembe.
Az utóbbi másfél év leforgása alatt azonban valami gyökeresen megváltozott. Márta egyre gátlástalanabbul, mindenféle előzetes bejelentés nélkül kezdett el felbukkanni az ajtónkban. Előfordult, hogy vasárnap reggel nyitott be hirtelen, miközben mi még pizsamában reggeliztünk a konyhában. Máskor egy meleg ételhordó húslevessel állított be, majd húsz percen keresztül oktatott ki arról, hogy mennyire ésszerűtlenül rendezzük be a saját hűtőszekrényünket.
Gábor minderre csak annyit mondott mentségként, hogy az édesanyja nyugdíjasként egyszerűen unatkozik a mindennapokban. Én viszont körülbelül három hónappal ezelőtt megelégeltem a helyzetet, és határozottan megkértem őt arra, hogy feljövetel előtt mindig telefonáljon. Azóta látszólag ritkábban járt felénk. Legalábbis eddig a napig azt hittem, tiszteletben tartja a határainkat.
Gyanús és feszült telefonhívás Gáborral
Miután megköszöntem Éva néni figyelmeztetését, a lift ajtaja újra bezárult előttünk. Rögtön előkotortam a telefonomat, hogy tárcsázzam a férjemet. Gábor elsőre nem vette fel, de a második próbálkozásra sem reagált. Mivel az irodájában a délelőttök többnyire értekezletekkel teltek, rövid üzenetet pötyögtem be neki:
„Anyukád ma bent volt nálunk egy idegen férfival. Tudsz erről valamit?”
A kijelzőn szinte azonnal felvillant a gépelést jelző három pont, majd hirtelen eltűnt. Pár másodperc múlva újra megjelent, míg végül csak egyetlen feszült kérdés érkezett vissza: „Milyen férfival?”
A mellkasomban nehéz szorítás keletkezett. Válaszként megírtam, hogy a szerszámosládás idegent Éva néni látta a saját szemével a lépcsőházban. Gábor erre rögtön felhívott mobilról.
– Most hol vagy pontosan? – kérdezte tőlem feszülten.
– Még lenn vagyok a házban – válaszoltam.
– Felmentél már a lakásba?
– Még nem.
A vonal túlsó végén hosszú másodpercekig csend honolt, majd kimérten rám szólt:
– Ne nyúlj semmihez odabent.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy tud-e valamit erről az egészről, túl gyorsan és elhamarkodottan vágta rá a tagadást. Tárgyalásra hivatkozva azonnal bontani akarta a vonalat azzal, hogy fél óra múlva visszahív, és külön a lelkemre kötötte: semmiképpen se hívjam fel az anyját, mert előbb ő maga akarja tisztázni, mi történt valójában.
Rejtélyes lyuk a könyvespolc mögött
Végül egymagamban mentem fel az emeletre. Az ajtót kinyitva már az előszobában feltűnt valami furcsaság: a mennyezeti lámpa alatt apró, finom fehér porszemcsék szóródtak szét a padlózat kövén. Leraktam a bevásárlószatyrot a sarokba, és gyors léptekkel átfésültem a szobákat.
A nappaliban és a hálóban látszólag minden a megszokott rendben állt. A dolgozószoba ajtaja viszont félig nyitva maradt, pedig reggeli elindulásom előtt teljesen biztosan becsuktam magam mögött. Belépve azonnal észrevettem, hogy a fal mellett álló, masszív könyvespolcunk nagyjából két centiméterrel előrébb van mozdítva a megszokott helyéről.
Közelebb léptem a bútorhoz. A polc mögötti falfelületen egy friss, világos karcolás húzódott a vakolaton, és közvetlenül az elektromos konnektor felett egy apró, tízforintos nagyságú, frissen fúrt kerek lyuk sötétlett. Valaki lyukat fúrt a lakásunk falába a hátunk mögött.
„Délután öt körül átugranék. Viszek rétest.”
Abban a dermedt percben szólalt meg a zsebemben a telefonom. Márta neve villogott a kijelzőn. Nem vettem fel a telefont, így a sikertelen hívás után néhány másodperccel egy rövid üzenetet küldött az uzsonnáról, mintha délelőtt nem járt volna titokban a dolgozószobánkban egy idegennel, és mintha nem tátongana egy friss lyuk a falunkban.
📌 A folytatásban derül ki, miért kellett titokban belépniük — olvasd tovább az első kommentben. 👇
