A bejárati ajtót hirtelen olyan elemi erővel kezdték döngetni, hogy azt már semmiképpen sem lehetett a tomboló téli vihar számlájára írni. Marija néni azonnal megértette, hogy nem tehet úgy, mintha semmi sem történne, miközben odakint egy ismeretlen követelőzik.
Váratlan zaj a fagyos éjszakában
Az idős asszony lassan feltápászkodott a helyéről, és óvatosan, lábujjhegyen osont a parányi előtér felé. Csendben mozgott, mint egy riadt egér, ám a vastag faajtó túloldalán álló alak valahogy mégis meghallotta a neszezést.
„Nyisd ki!” – dörrent a kiáltás közvetlenül a túloldalról, amitől a magányos asszony felszisszent, és villámgyorsan visszahátrált a szűkös konyhába. Leült egy rozoga sámlira, és mozdulatlanná dermedt a félelemtől.
Odakint azonban nem csillapodott a hangzavar. Az ismeretlen kitartóan vert az ajtót, könyörgött, és néha egészen panaszosan fel-felvonyított a hidegben. Emiatt az idős nő még jobban rettegett, hiszen el sem tudta képzelni, ki járhat ilyen későn a kihalt telkeken.
„Életében most először bánta meg igazán, hogy a zord téli hónapokban egyetlen élő lélek sincs a közelben.”
A magányos menedék a telkek szélén
Marija néni nem először telelt a kis nyaralóban. Hosszú ideje tudatosan választotta ezt az elzártságot, és korábban soha nem bánta meg, hogy messze költözött az emberektől és a városi nyüzsgéstől.
Úgy érezte, nincs szüksége senkire, hiszen elhunyt férjét, Viktort senki sem pótolhatta volna. Nem vágyott idegenek társaságára, üres beszélgetésekre vagy kéretlen sajnálkozásra; a nyugalom keresése volt az egyetlen célja az életben.
Ráadásul a közös lakásban lévő szobájuk bérbeadásából származó csekély összeg nagyon jól jött a szerény nyugdíj kiegészítéseként. Saját, önálló lakást sajnos sosem sikerült venniük.
A múlt nehézségei és a megpróbáltatások
A viharos kilencvenes években szinte mindenüket elveszítették a gazdasági zűrzavarban. Akkoriban ugyan még volt bennük erő, hit és rengeteg jövőbeli terv, de ezek az álmok sorra meghiúsultak.
Nem mindenkinek adatott meg, hogy sikeres vállalkozást vezessen, így annak is örülniük kellett, hogy legalább fedél maradt a fejük felett. Ennek ellenére végtelenül szerették egymást a szűkös, aprócska szobában is.
A sors azonban egyetlen dolgot megtagadott tőlük: ebből a nagy szerelemből soha nem született gyermek. Bár az asszony eleinte éjszakákon át sírt a párnájába temetve az arcát, és bejárták az orvosokat meg a javasasszonyokat, semmi sem segített.
„Viktor egy este szorosan magához ölelte, és így szólt: Nem gyermek kell nekem, hanem te kellesz nekem. Érted?”
Negyvenkét év szeretetben
Ezután Marija néni nem sírt többé a férje előtt. Negyvenkét évet éltek le békességben és egymás iránti mély tiszteletben, amely időszakban megéltek éhséget, veszekedéseket, betegségeket és apró hétköznapi örömöket is.
Viktor egyetlenegyszer sem panaszkodott közös sorsukra. Még a halálos ágyán is, amikor már alig maradt hangja, megszorította az asszony kezét, és csupán annyit suttogott: „Csak élj tovább, Masu!”
Miután a férfi elment, Marija néni teljesen egyedül maradt a világban. A legközelebbi falutól több kilométerre fekvő hétvégi ház nyáron még tele volt élettel és zsongással, télen viszont teljesen elnéptelenedett.
A megszokott téli hétköznapok
A zord évszakban mindössze a szél süvített az üres parcellák között, a kapuk nyikorogtak, és olykor kóbor kutyák suhantak át a hómezőkön. Marija néni mégis szerette ezt a békét.
Megszokott rend szerint teltek a napjai ebben a magányos környezetben:
- Hajnalban kelt, és rögtön begyújtott a régi kályhába.
- Kenyérmorzsával etette a hidegben didergő cinkéket.
- Egyszerű kását főzött magának a reggelihez.
- Antikváriumból származó, régi könyveket olvasgatott órákon át.
Gyakran nézte az ablakból a hulló havat, és gondolatban beszélgetett Viktorral, mintha a férfi bármelyik pillanatban kiléphetne a szomszédos szobából egy bögre meleg teával.
A kinti világ fenyegetése
Azon a télen hirtelen köszöntöttek be a kemény fagyok. Először nedves hó hullott napokig, majd mindent vastag jégpáncél borított be, elvágva a külvilágtól a telepet.
A faluba közlekedő buszjárat leállt, és az áramszolgáltatás is többször kimaradt. Marija néni gondosan felkészült a hidegre tűzifával, gabonafélékkel és konzervekkel, hiszen nem először élt át ilyesmit.
Azon a bizonyos estén azonban kíméletlen hóvihar csapott le. A szél dühödten üvöltött a kéményben, a hódara kopogott az ablaküvegen, a nő pedig a kályha mellett ülve, meleg kendőbe burkolózva zoknit stoppolt, amikor a titokzatos éjszakai látogató dörömbölni kezdett.
A kopogás először csendes volt, mintha csak egy letört faág csapódott volna a deszkának, de pillanatokon belül ökölcsapások rázták meg a fa szerkezetet. A remegő öregasszony halkan megkérdezte, hogy ki az, mire a viharos szélzúgásban csak egy rekedt hang követelte újra a bejutást. Marija néni szíve hevesen vert a félelemtől: vajon ki és miért kényszerülhetett ide ebben az ítéletidőben?
