„Elválunk, a lakást eladjuk, a pénzt felezzük, a gyerekek meg nálad maradnak” – közölte Viktor teljes magabiztossággal, láthatóan elégedetten a saját tervével. Egy héttel azután, hogy elköltözött, most újra megjelent a bejárati ajtóban, de egyáltalán nem azért jött, hogy bocsánatot kérjen.
Váratlan látogató a zárt ajtók mögött
Viktor arca hideg elszántságot tükrözött, akár egy olyan emberé, aki pusztán a jogosnak hitt jussáért érkezett. A megszokott mozdulattal fordította el kétszer a kulcsot a zárban, belépett az előszobába, és azonnal végigmérte a helyiséget, mintha fejben máris leltárt készítene az elvihető tárgyakról.
Anna igyekezett higgadt maradni, noha a szíve hevesen vert, és fojtogató gombóc nőtt a torkában. Tisztában volt vele, hogy a gyerekei érdekében meg kell őriznie a lélekjelenlétét ebben a nehéz helyzetben.
— Gyere be, Viktor. A gyerekek most nincsenek itthon, Dásánál tanulnak — mondta halkan. — Csináljak egy teát? Még megvan a kedvenc fajtád.
— Nem teázni jöttem — vágta rá ridegen a férfi, le sem véve a kabátját. — Össze kell szednem néhány holmimat, és meg kell beszélnünk pár fontos dolgot.
„Természetesen beszélhetünk. Csak kérlek, ne emeld fel a hangodat, Szonja nemrég aludt el.”
— Most komolyan, mit számít, hogy halkan vagy hangosan beszélünk! — vetette oda gúnyosan Viktor. — Te még mindig úgy ugrálsz minden apróságra, mint egy kotlóstyúk a csibéi körül.
Egyoldalú döntések és felelősségvállalás
Anna vett egy mély levegőt, és szorosan összefonta az ujjait maga előtt. Már kora reggel elhatározta, hogy nem enged teret a hisztériának, a könnyeknek vagy a kölcsönös vádaskodásnak. Két felnőtt emberként kellett tárgyalniuk, akiket mindörökké összeköt a három közös gyermekük.
— Viktor, én nem akarlak akaratom ellenére marasztalni. Úgy döntöttél, hogy elmész, és én elfogadom a döntésedet. De a gyerekeink semmi rosszat nem tettek ellened. Artyom minden este azt kérdezi, mikor jön haza újra az apukája.
— Ha lesz rá lehetőségem, meglátogatom őket — morogta a férfi kelletlenül, miközben a nappali felé vette az irányt. — Nálam mostantól minden más. Alina azt akarja, hogy új életet kezdjünk, a múlt nélkül.
— Hallom, amit mondasz, és tényleg megpróbálom megérteni — válaszolta higgadtan az asszony. — De abban legalább állapodjunk meg, hogy nem tűnsz el a gyerekek életéből. Nem miattam, hanem értük. Főleg Szonja miatt, hiszen ő egyszerűen bálványoz téged.
— Ezt majd később elrendezzük — intett le türelmetlenül a férfi. — Most van ennél lényegesebb ügyünk is.
A közös lakás eladása váláskor
Viktor kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, keresztbe tette a lábát, és szétnézett a nappaliban. Anna a saját kezével válogatott itt össze szinte mindent, a függönyöktől kezdve a fali polcokig. Egykor a férje mosolyogva nézte, hogyan csinosítja a családi fészket. Mostanra azonban semmi sem maradt a tekintetében a korábbi melegségből; csak a puszta, rideg számítás látszott rajta.
Anna ekkor döbbent rá végérvényesen, hogy a békés és emberi beszélgetésbe vetett reményei hiábavalóak voltak.
— Szóval akkor a lakás — vágott bele Viktor. — Dűlőre kell jutnunk azzal kapcsolatban, mi legyen vele.
— És mit kellene vele tenni? Elvégre a gyerekeink itt élnek.
— A házasság alatt vettük, közös vagyonból. Ebből következően a fele az enyém. A közös lakás eladása váláskor teljesen kézenfekvő, a befolyó összeget pedig felezzük meg.
Családi otthon vagy újrakezdés mással?
Anna lassan leereszkedett a férjével szemközti kanapéra. A mellkasát szorító keserűség ellenére minden erejével próbálta megtartani a nyugalmát.
— Azt javaslod, adjuk el a lakást? Viktor, én mégis hova menjek három gyerekkel? Az utcára?
— Átmehetsz a szüleidhez — felelte vállrándítva, teljes közömbösséggel. — Ott biztosan jut nektek hely. Sosem voltak nagy igényeid, valahogy majd elfértök. Nekünk viszont Alinával szükségünk van egy helyre a közös életünkhöz.
- A saját gyermekeit költöztetné a nagyszülőkhöz szűkölködni.
- Közben az új partnerével való élethez követel tőkét a közös lakásból.
- Nem veszi figyelembe a gyerekek mindennapi stabilitását.
— Szóval az új nőnek külön lakás jár, a saját gyerekeidnek meg azt ajánlod, hogy nyomorogjanak a nagyszülőknél?
— Ne forgasd ki a szavaimat! — húzta el a száját ingerülten Viktor. — Teljesen méltányos megoldást ajánlok. Ötven százalék neked, ugyanennyi nekem. Így korrekt.
Kinek a pénze indította el a hitelt?
— Korrekt, ezt mondod? — kérdezte csendesen Anna. — Viktor, már nyolc éve fizetjük a jelzáloghitelt erre a lakásra. És nagyon pontosan emlékszel rá, kinek köszönhetően volt egyáltalán pénzünk az önrészre.
— Mit számít most az, honnan jött az az összeg? — vágta rá dühösen a férfi. — A papírok szerint a lakás közös. Tehát felezzük.
— Hidd el, nagyon is sokat számít. Sokkal többet, mint amennyire gondolnád.
Viktor látványosan megforgatta a szemét, mintha nem egy felnőtt nővel ülne szemben, hanem egy elkényeztetett gyerekkel, akinek a nyilvánvaló tényeket kell magyarázni. Anna némán nézett a férjére, és másodpercről másodpercre egyre tisztábban látta, mennyire idegenné vált számára az az ember, akivel tizenöt éven át osztozott mindenben.
Egykor együtt örültek a gyerekeik születésének, együtt küzdötték le az akadályokat, és közös terveket szőttek a jövőről. Most pedig ott ült egy ismeretlen, aki képes lenne a saját családját megfosztani az otthonától az új szerelme kedvéért. A csalódottság elnehezítette a lelkét, akár egy átázott, nehéz kabát, amitől az ember képtelen megszabadulni.
