Amikor Léna fáradtan letette a bőröndjét az előszobában a hosszú üzleti út után, még nem sejtette, hogy a saját otthonában már csak vendég. A látvány, ami a saját lakásában fogadta, egyetlen pillanat alatt világossá tette számára az új erőviszonyokat.
Egy idegen ágytakaró a hitvesi ágyon
Léna azonnal észrevette a változást. Egy tarkabarka, a szélein pipacsos mintájú, nehéz, szinte vattaszerű ágytakaró borította el a fekhelyüket, pontosan úgy elterülve, mintha világéletében ott lett volna.
A feleség megállt a küszöb előtt, és nem lépett be a helyiségbe. A jobb kezével az ajtófélfába kapaszkodva nézte a szobát, amely még alig négy nappal ezelőtt a kettejük közös hálószobája volt. A férje éjjeliszekrényét eltolták a fal mellé. A tetején most egy sárgaréz keretes kis ikon és egy üvegcsényi szívgyógyszer pihent.
A ruhásszekrény ajtaja résnyire nyitva maradt. A legfelső polcon, ahol korábban Léna finom kötött pulóverei sorakoztak, most pedáns rendben összehajtogatott, idegen törölközők tornyosultak. Türkizkék színűek voltak, hímzett monogramokkal ellátva.
„Léna, máris megjöttél? Mi csak estére vártunk téged.”
Galina Petrovna lépett ki a konyhából. Bordó frottírköntöst és pomponos papucsot viselt, a haját műanyag rákkapoccsal fogta össze. Szélesen, igazi házigazdaként mosolygott.
A helyzet azonnal világossá vált, ahogy az asszony büszkén bejelentette a döntést:
- Kijelentette, hogy már teljesen átköltöztek Léna szobájába a kényelem kedvéért.
- Azt állította, a férj, Szerjózsa maga javasolta ezt a cserét.
- Arra hivatkozott, hogy nekik Borisz Iljiccsel így sokkal közelebb van a fürdőszoba.
- Úgy vélte, a fiataloknak a távolabbi kuckó is tökéletesen megfelel.
Léna elmosolyodott. Nem azért, mintha a legkevésbé is viccesnek találta volna a helyzetet. Egyszerűen az arca magától vette fel azt a kifejezést, amelyhez az elmúlt hat év házasság során hozzászokott.
— Jól van, Galina Petrovna — mondta halkan.
Száműzetés a hátsó dolgozószobába
Léna megfogta a bőröndjét, és végighúzta a folyosón. A lakás legtávolabbi, mindössze tizenkét négyzetméteres helyisége következett, amelynek ablaka a szürke belső udvarra nézett. Korábban ez csupán dolgozószobaként funkcionált.
A szobában egy kihúzható kanapé, egy számítógépasztal és a falon egy tavalyi naptár kapott helyet. Letette a csomagot a padlóra, majd leült a fekhelyre. A régi rugó élesen felnyikordult a súlya alatt.
A fal túloldaláról behallatszott, amint Galina Petrovna a férjéhez beszél. A konkrét szavakat nem lehetett kivenni, de a hanglejtés túlságosan is ismerős volt: magabiztos, élénk, minden mondat végén határozott hangsúllyal. Így beszélnek azok az emberek, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy minden cselekedetük tökéletesen helyénvaló.
Feszült vacsorakészítés a konyhában
Szerjózsa fél nyolc körül ért haza a munkából. Léna ekkor már a konyhában ült, és csendben krumplit pucolt. Galina Petrovna fasírtot sütött a serpenyőben, míg Borisz Iljics a nagy szobában tévézett. Abban a nagy szobában, amely egykor a nappalijuk volt, mostanra azonban láthatóan az is teljesen átalakult.
— Ó, hát megjöttél! Milyen volt Novoszibirszk? — kérdezte a férfi, miközben rutinszerű mozdulattal, oda sem nézve puszit nyomott a felesége fejebúbjára, miközben már a hűtő felé fordult a vizespalackért.
— Rendben volt. Aláírtuk a szerződést — válaszolta a feleség.
— Ügyes vagy — vetette oda a férj.
Egyenesen az üveg szájából itta a vizet. Léna mereven figyelte a férfi ádámcsutkáját, ahogy fel-le mozgott minden egyes nyelésnél. Arra gondolt, hogy most azonnal rá kell kérdeznie a dologra. Még most, amíg az anyós a forró tűzhely felé fordul, és a sercegő olaj hangosabban pattog a szokásosnál.
— Szerjózsa — szólt utána Léna.
— Ühüm?
— Miért a szüleim vannak a mi hálószobánkban?
A férfi gondosan visszacsavarta a kupakot, letette az üveget az asztalra, majd leült a feleségével szemben.
— Anya, menj addig kicsit odébb, mi itt beszélünk — fordult az anyjához.
Galina Petrovna azonban meg sem mozdult. Nyugodt mozdulattal megfordította a húst a serpenyőben.
A megszokott kifogások hálója
— Szerjózsa, én ezt совершенно komolyan kérdezem — nézett rá szigorúan a nő.
— Léna, hát te is látod, apának nehezére esik messzire gyalogolni. A térde miatt. A mi szobánk meg közelebb van a fürdőszobához.
— Pontosan tudom, mi van közelebb. Én is itt élek.
— Na látod, pont erről van szó. Te amúgy is hetekig üzleti utakon vagy. Ők viszont minden áldott nap itt vannak.
A krumplihéj hosszú, vékony spirálban lógott le a pengéről. Léna lassan az asztalra helyezte a kést, majd megtörölte a kezét a konyharuhában. Abban a fehér szegélyű, kék kendőben, amelyet még a tavalyi leárazáson vásárolt meg.
— Szerjózsa, azt akarod ezzel mondani, hogy mivel sokat vagyok távol, nekem már nincs is szükségem saját hálószobára?
— Én nem mondtam ilyet.
— Akkor mégis mit mondtál?
A férfi a mutatóujjával alulról felfelé megdörzsölte az orrnyergét. Mindig ezt csinálta, valahányszor el akart menekülni egy nehéz beszélgetés elől, mintha valami láthatatlan foltot próbálna letörölni az arcáról.
„Léna, ez csak ideiglenes állapot. Amíg meg nem gyógyul.”
Amíg meg nem gyógyul. Léna pontosan tudta, hogy ezt az ígéretet már legalább háromszor hallotta az elmúlt két esztendő során:
- Amikor Galina Petrovna csak „egy hétre” érkezett segíteni a felújításban, aztán három teljes hónapig maradt.
- Amikor Borisz Iljics kivizsgálásra jött, majd egy hónapon át náluk lábadozott a kezelések után.
- Amikor az anyós áthozta a varrógépét, mondván, hogy náluk sokkal jobbak a fényviszonyok — a gép pedig azóta is ott árválkodik az előszoba sarkában.
— Szerjózsa, apád térde már négy éve ilyen. Ez nem fog meggyógyulni — emlékeztette a valóságra.
A férfi felpattant, töltött még egy pohár vizet, majd visszaroskat az ülésre.
— Képes lennél legalább egyszer nem kiélezni a helyzetet?
Ekkor Galina Petrovna lekapcsolta a gázt. Levette a kötényét, és akkurátusan felakasztotta a falon lévő kampóra.
— Szerjózsikám, a fasírt elkészült. Léna, neked hányat szedhetek?
— Kettőt, köszönöm szépen.
Újra felvillant az a bizonyos mosoly, amely immár hat éve kísérte a mindennapjaikat.
Álmatlan éjszaka a vékony falak mögött
Éjjel Léna a kihúzható kanapén feküdt, és mereven fülelt a sötétben. A kemény rugók kíméletlenül nyomták a lapockáját, a feje alatti párna pedig állott por szagát árasztotta.
A szomszédos szobából tisztán áthallatszott, ahogy Borisz Iljics mélyen horkol. A hang súlyos volt, furcsa sípolással kísérve. A lakás belső falai annyira vékonyak voltak, hogy Léna a szoba csendjében minden egyes lélegzetvételt tisztán hallott.
