Tegnap lett volna a fiam harmincöt éves, és ahelyett, hogy ünnepeltünk volna, friss napraforgókat vittem a temetőbe. Másnap reggel azonban döbbenetes látvány fogadott: egy idegen nő sorra dézsmálta a sírokat, és a virágok a sírról egymás után tűntek el a hatalmas táskájában.
A napraforgók emléke és egy fájdalmas születésnap
Nem sütöttem tortát, és nem gyújtottam gyertyát sem. Helyette egy csokor napraforgót vásároltam a szupermarketben, pontosan úgy, ahogyan ő szokta régen.
Ezek voltak a kedvenc virágai. Valahányszor meglátogatott, mindig hozott egy egyszerű csokrot, olcsó műanyag fóliába tekerve, hanyagul a hóna alá szorítva a szerszámosládája mellett.
„A környék legszebb nőjének” – mondta mindig azzal a meleg, jól ismert mosolyával az arcán.
Hét hónappal ezelőtt egy tragikus autóbalesetben vesztette életét, miközben a munkából tartott hazafelé. Ennyi idő telt el azóta, de még mindig önkéntelenül a telefonom után nyúlok, hogy felhívjam és halljam a hangját.
A születésnapján kivittem a virágokat a temetőbe. Sokáig álltam a sírkő előtt, és a leghétköznapibb dolgokról meséltem neki: a csöpögő konyhai csapról, a szomszédok új kutyájáról. Szinte hallottam a válaszát a fejemben: „Anya, miért nem szóltál? Megjavítottam volna.” Egy pillanatra elmosolyodtam, ám a rideg valóság gyorsan visszahúzott a földre: soha többé nem jön már haza.
Váratlan látogató a temető csendjében
Másnap reggel csupán azért mentem vissza, mert előző nap véletlenül ottfelejtettem a kerti metszőollómat. Ekkor vettem észre egy különös alakot a sírkövek között.
Egy kopott, szürke kabátot viselő nő állt a parcellák mentén. Mellette egy óriási méretű szatyor pihent a földön, amely már szinte roskadozott a frissen szedett virágoktól:
- Vörös és fehér rózsák tucatjai
- Friss szegfűk hosszú szárral
- Még ki sem nyílt, feszes liliombimbók
Első pillantásra azt hittem, egy hozzátartozója emlékét ápolja. Ám hirtelen lehajolt, kihúzott egy tökéletes állapotban lévő szálat egy közeli koszorúból, és óvatosan a táskájába rejtette. Körbenézett, majd nesztelenül lépett a következő nyughely felé.
Világossá vált, hogy nem megemlékezni érkezett. Hidegvérrel dézsmálta a friss csokrokat, amelyeket a gyászoló családok nemrég helyeztek el.
Amikor a virágok a sírról eltűnnek: Szembesítés
Összeszorult a gyomrom a felháborodástól. A nő ekkor egyenesen a fiam sírjához sétált, és tétovázás nélkül kihúzta az egyik napraforgót, amelyet alig egy nappal korábban vittem ki neki.
– Kérem, azonnal hagyja békén azt a virágot! – kiáltottam elcsukló hangon, miközben felé siettem kinyújtott kézzel. – Tegye vissza most rögtön!
Megdermedt, majd lassan felém fordult. Pár másodpercig némán rám meredt, azután óvatosan visszanyújtotta a sárga virágot. Közelről láttam, milyen nehéz a batyuja: a virágszárak szorosan egymáshoz simultak, és a hideg víz lassan csöpögött az aljából a viseltes cipőjére.
– Mégis hány sírról lopta el ezeket? – kérdeztem számonkérően, remegő hanggal.
– Nagyon sajnálom – suttogta, és mélyen lesütötte a tekintetét.
„Sajnálja? Ezt tegnap hoztam a fiamnak a harmincötödik születésnapjára! Hét hónapja nincs velem, ez az egyetlen dolog, amit még megtehetek érte, maga pedig egyszerűen elveszi?”
A nő arckifejezése megváltozott. Nem volt benne sem dac, sem gúny. Csendesen, szinte könyörögve csak annyit felelt: „Nem azért viszem el őket, hogy eladjam.”
Egy titokzatos meghívás a túloldalra
Értetlenül ráncoltam a homlokomat. Ha nem pénzzé teszi a virágokat, akkor mégis mi oka lenne kirabolni a temetőt? A nő ránézett a kezemben tartott napraforgóra, majd egyenesen a szemembe nézett.
– Kérem, tartson velem. Van valami, amit muszáj látnia – mondta halkan.
– Előbb minden egyes szálat vissza kell tennie a helyére – kötöttem az ebet a karóhoz.
– Visszateszem, megígérem. De előbb kérem, engedje meg, hogy megmutassam. Közvetlenül az út túloldalán lakom – kérlelt.
A józan ész azt diktálta volna, hogy sarkon fordulok és otthagyom az ismeretlent. Egy idegen nő után menni, aki lopott virágokkal járja a környéket, felelőtlenségnek tűnt. A hangjában bujkáló mélységes fájdalom és komolyság miatt mégsem tudtam nemet mondani. Mellette maradtam, és átkísértem az úton.
A zárt szoba megrázó rejtélye
Alig tíz percnyi séta után egy szerény, a temetővel pont szemben álló házhoz értünk. Megkerültük az épületet, és a nő megállt egy gondosan lezárt mellékhelyiség ajtaja előtt.
Előhalászott egy kulcsot a mély kabátzsebéből, kinyitotta a zárat, és felkattintotta a mennyezeti lámpát. Amikor beléptem a helyiségbe, teljesen földbe gyökerezett a lábam.
A falak mentén hosszú polcrendszerek sorakoztak, precíz katonás rendben. Rajtuk különféle tárgyak nyugodtak gondos elrendezésben, puha, hófehér vászonkendőkkel letakarva. Minden egyes tárgy alatt egy kézzel írt, apró papírcetli hevert.
Egyes cédulákon csak dátumok szerepeltek, míg másokon teljes nevek álltak.
A fiam neve a fehér kendő alatt
Ahogy végigpásztáztam a polcokat, a tekintetem megakadt egy ismerős feliraton, és a szívem hirtelen kihagyott egy dobbanást. A saját fiam neve állt az egyik lapon.
Döbbenten fordultam a nő felé, alig találtam a szavakat a torkomban rekedt gombóctól:
– Miért van itt a fiam neve?
A nő szeme megtelt könnyel, ahogy rám nézett:
– Mert hónapok óta rendszeresen kijárok a sírjához – suttogta.
– Tehát nem ez volt az első alkalom, hogy elvett tőle valamit? – kérdeztem, és a döbbenet teljesen megbénított.
– Nem. Nem most történt először – rázta meg a fejét csendesen.
Ezután lassan a polchoz lépett, amelyen a fiam neve állt, kinyújtotta a kezét, és óvatosan megemelte a finom fehér terítő sarkát. Abban a másodpercben, amikor megláttam, mi rejtőzik alatta, elveszítettem az egyensúlyomat. Nem csupán egy csokor száradó virág feküdt ott, hanem valami egészen más, amiről álmomban sem hittem volna, hogy bárki megőrizné. És a tárgy mellett egy kézzel írt üzenet hevert – amelyet közvetlenül nekem címeztek.
