Pontosan egy héttel azelőtt, hogy a jóslatok szerint véget ért volna az életem, elküldtem egy utolsó, reményvesztett SMS-t egy rég elfeledett, névtelen telefonszámra. Fogalmam sem volt róla, hogy ez a magányos segélykiáltás New York egyik legrettegettebb alvilági alakjának zsebében fog földet érni.
A hír, ami mindent megváltoztatott
Amelia Carter vagyok, harmincegy éves, és azon a csendes délutánon még úgy hittem, az idő végtelen. Tele voltam tervekkel: arra vágytam, hogy végre teljesen felépüljek az elhúzódó betegségemből, eljussak csodálatos, távoli vidékekre, és újra átélhessem a szerelmet.
Az orvosom azonban csendben lezárta az előttünk fekvő kartont, és rám emelte a tekintetét. A hangjában mélységes részvét és visszafogottság hallatszott.
„Amelia, borzasztóan sajnálom. Körülbelül hét napunk maradt.”
Csak ültem ott némán, várva a magyarázatot, de szavak már nem maradtak. Évek küzdelme után a hír felfoghatatlanul súlyosnak tűnt. Amikor az orvos megkérdezte, elkísérhet-e valaki haza, csupán a fejemet tudtam rázni.
Egyedül a telefonkönyv árnyékában
A mobilomban sorakoztak a kapcsolatok: rokonok, gyerekkori barátok és egykori ismerősök nevei, akik annak idején megesküdtek, hogy sosem hagynak cserben. Ám ahogy a betegségem egyre jobban elhúzódott, a személyes találkozókat felváltották az alkalmi telefonhívások, majd a rövid szöveges üzenetek, végül pedig a teljes némaság.
Nem haragudtam rájuk, hiszen az ő életük zakatolt tovább, miközben az enyém a kórházi kórtermek, a gyógyszeres dobozok és az orvosi leletek szűk terére korlátozódott. A receptek kiváltása után egy sárga taxival mentem vissza a kis lakásomba.
Amikor benyitottam az ajtón, a fojtogató csend azonnal rám telepedett. Az ablak mellett ott állt a befejezetlen festményem: a narancssárga és rózsaszín árnyalatokban pompázó égboltot hónapokkal azelőtt festettem meg, míg az alatta lévő vízfelület fehér vászon maradt. Mindig arra vártam, hogy majd akkor fejezem be, ha visszatér az erőm. Most azonban úgy tűnt, már soha nem készül el.
A kétségbeesett üzenet egy ismeretlen számnak
Még le sem vetettem a kabátomat, mikor megálltam az elhalasztott álmok romjai felett: a le nem foglalt utazások, a meg nem vásárolt drága ecsetek és a boldogság, amit mindig a következő napra halogattam. Leültem az ágy szélére, kezembe vettem a telefont, és céltalanul görgetni kezdtem a névjegyzéket.
A hüvelykujjam megállt egy névtelen számnál, amit évekkel ezelőtt mentettem el. Nem emlékeztem, kié lehet, de pont ez a homály tette lehetővé, hogy őszinte legyek. Beírtam a mondatokat, amelyek kimondására másnak nem lett volna bátorságom.
„Tudom, hogy ez furcsa, azt sem tudom, ki vagy. De ma megtudtam, hogy hét napom maradt élni.”
Kétszer is átolvastam a kijelzőt, mielőtt a küldés gombra koppintottam volna. Hosszú percekig meredtem a képernyőre, magamban szégyenkezve amiatt, hogy ennyire vágyom bárki – akár egy vadidegen – figyelmére. Végül arccal lefelé fordítottam a készüléket.
A New York-i alvilág legrettegettebb embere
Akkor még elképzelni sem tudtam, hová jutott el a vallomásom. A szám Lucian Morettihez tartozott, egy negyvenéves férfihoz, akinek a neve hallatán New York legbefolyásosabb vezetői is lehalkították a hangjukat. Egy kiterjedt alvilági birodalom állt a háta mögött, ahol a hívások általában pénzről, védelemről vagy szívességekről szóltak.
Az én üzenetem semmi ilyesmit nem tartalmazott. A város túloldalán Lucian éppen egy zárt ajtók mögötti tárgyalást vezetett az üzlettársaival, amikor a személyes telefonja felvillant az asztalon. Elolvasta a sorokat egyszer, majd még egyszer.
- Nem volt benne követelés vagy fenyegetés.
- Nem kért pénzt vagy segítséget.
- Nem indokolta meg, miért pont ezt a számot hívta.
Lucian felemelte a fejét, és halkan, ellentmondást nem tűrően megszólalt: „Mindenki hagyja el a szobát.” A terem másodpercek alatt kiürült.
A váratlan válasz a csendben
Semmit sem tudtam erről a félelmetes emberről, és arról sem, hogy a szavaim miatt megszakított egy komoly megbeszélést. A szobámban ültem a félkész festmény mellett, miközben a délutáni fények lassan átadták a helyüket a sötétségnek.
Hirtelen megremegett a mobilom. Felkaptam az asztalról, arra számítva, hogy a patika automatikus értesítője érkezett meg. A képernyőn azonban a rejtélyes telefonszám alatti új sor jelent meg. A vadidegen válaszolt. A kezem remegni kezdett, amint megnyitottam a bejövő üzenetet, és a felvillanó első szavak láttán még a lélegzetem is elállt.
