Amikor feleségül vettem a betegemet a kórházban, pontosan tudtam, hogy alig három napja maradt hátra ebben a világban. Mégis, a temetés után a nővére odalépett hozzám egy apró dobozzal, amelynek tartalma örökre megváltoztatta az életemet.
Egy fiatal orvos és a legvidámabb beteg találkozása
A nevem Lucas. Harmincéves vagyok, és mióta az eszemet tudom, semmi másra nem vágytam, mint hogy orvos lehessek. A szüleim anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy fedezzék a tanulmányaimat, így az orvosi egyetem évei alatt hétköznap éjjel-nappal tanultam, a hétvégéket pedig kemény fizikai munkával töltöttem, hogy kifizethessem a számláimat.
Ekkor találkoztam a tizennyolc éves Aliciával. Gyönyörű volt, és a nehézségek ellenére kétségkívül ő volt a legvidámabb, legéletrevalóbb ember az egész kórházi osztályon.
Még a legkimerítőbb kezelések után is képes volt megnevettetni a nővéreket, és folyamatosan ugratott engem a komoly, megfontolt arckifejezésem miatt. Valahányszor beléptem a kórtermébe, mindig készen állt egy újabb humoros történettel.
„Lucas doktor, ugye tudja, hogy a mosolygás teljesen ingyen van?”
Ilyenkor csak megforgattam a szememet, ő pedig önfeledten nevetett, elfeledtetve mindannyiunkkal a Rideg valóságot.
A szomorú hír és a szokatlan utolsó kívánság
Néhány héttel később lesújtó hírt kaptunk az eredmények alapján: a gyógyszeres kezelés már nem hatott. Az orvosi csapat minden lehetőséget kimerített, és nyilvánvalóvá vált, hogy Aliciának már csak nagyon kevés ideje maradt hátra.
Egy csendes délután hosszan rám nézett, majd halkan megszólalt a kórházi ágyán fekve:
- „Van egy utolsó kívánságom.”
- „Mi lenne az?” – kérdeztem halkan.
- „Hozzá szeretnék menni hozzád feleségül.”
Elsőre meg voltam győződve arról, hogy csupán a szokásos ugratásai egyikéről van szó. Ő azonban csak gyengén, mégis határozottan elmosolyodott:
„Ugyan már. Nem szeretnék hajadonként megérkezni a mennyországba.”
Rendhagyó esküvő a kórterem falai között
Másnap megrendeztük a legmeghittebb, legszerényebb ceremóniát, amit ember el tud képzelni, közvetlenül a kórházi szobájában. Aznap félretettem a megszokott sztetoszkópomat, és elegáns nyakkendőt kötöttem a tiszteletére.
A részleteket a gondoskodó ápolók segítettek megvalósítani:
- Az egyik nővér steril gézcsíkokból font össze két egyszerű gyűrűt.
- Alicia egy puha, hófehér selyemsálat terített a kopasz fejére rögtönzött fátyolként.
- A nővére egy csokor friss virágot hozott a szertartásra.
Alicia arca végig ragyogott, és a szertartás minden egyes percében őszinte, tiszta mosollyal nézett rám. Két nappal a rendhagyó esküvő után örökre lehunyta a szemét.
A titokzatos doboz a temetés után
A temetést követően magányosan álltam a parkolóban az autóm mellett. Még mindig képtelen voltam teljesen felfogni a történteket, és azt a hihetetlen űrt, amit maga után hagyott.
Ekkor Alicia nővére lépett oda hozzám sietős léptekkel, kezében egy gondosan lezárt kis dobozt szorongatva:
„Megkért, hogy ezt csak azután adjam át neked, ha ő már nincs köztünk.”
Átvettem a dobozt tőle. A fedelén tisztán kivehető volt a nevem, amelyet Alicia saját kezével vetett a papírra. Amikor végül felemeltem a fedelet, az első dolog, amit megláttam benne, szinte elállította a lélegzetemet.
